A magunk teremtette világ

Szerző:illejozsef/Közzétéve:2024.02.01.

A magunk teremtette világ bűvöletében élve

A képzeletünk szülte világ ábrándjai

A magunk teremtette világ túlnőtte a minket körülvevő világot.

Amit elképzelünk, amit magunkban lejátszunk, kigondolunk több mint az, amit megfigyelhetünk.

A helyzet az, hogy ebben a folyamatos képzeletvilág teremtésbe annyira belejöttünk, hogy szinte állandósítjuk saját nyomorúságunk megteremtését is. Megállás nélkül újra és újra előállítjuk valósnak hitt félelmeinket, bizonytalanságainkat és bizonyosságainkat, évtizedek alatt kialakított hitrendszerünk egész arzenálját bevetjük abban, hogy elszakadjunk a valós világtól, a valós élettől.

Nem arra törekszünk, hogy valós tapasztalatokat szerezzünk, hogy beengedjük azt, ami körülöttünk zajlik, nem engedjük szinte egyetlen pillanatra sem, hogy megérintődjön bennünk valami legbelül. A lelkünket elzártuk, mert az üzletben nincs helye a lelkizésnek. Főleg az érzéseket száműztük rendkívül messzire.

Pótoljuk őket gondolatokkal…

Kigondoljuk, hogy mit akar a másik, mit gondol, mi a motivációja, mi a stratégiája, ellenlépéseket, taktikákat találunk ki olyasmire is, ami a másik ember fejében még csak meg sem született.

Ennyi erővel meg is kérdezhetnénk, így legalább van 50% esélyünk arra, hogy megmondja.

De nem kérdezünk, mert tudjuk, hogy nem mondana igazat, sőt, még az is lehet, hogy szándékosan tévútra vezetne bennünket.

Kényszer és kétségbe esés

Amikor megtanuljuk a testünket és az elménket valóban akaratlagosan vezetni, akkor már nem kérdés, hogyan legyünk békések, örömtelik. De most ott tartunk, hogy ami a telefonjainkon történik már nagyobbá és érdekesebbé vált, mint a teljes világegyetem. Nem érdekel már szinte senkit, hogy mi történik belül, a lelkében, a szívében, azzal vagyunk elfoglalva, hogy kivel mi történik odakint.

Erre építenek akkor, amikor az emberi elmét tudatosan terhelik negatív hírekkel, szörnyűségekkel, katasztrófákkal, tragédiákkal, mert ilyenkor a modern emberi elme megfeledkezik a saját nyomoráról, a saját kríziséről.

Úgy működik ez, mint egy mágikus kétkomponensű drog, öröm és megnyugvás furcsa elegye ez. Öröm, hogy nem velünk történt mindaz, amit bemutattak nekünk, megnyugvás, hogy másoknak még nálunk is rosszabb sorsa van, így mi már nem is vagyunk annyira rossz helyzetben, amit néha egy furcsa sajnálkozás vagy káröröm is átszínez, attól függően, hogy szimpatikusak, vagy antipatikusak voltak-e a tragédiák érintettjei. Szeretjük a krízist, de csak akkor, ha másoké. A sajátunkkal nem akarunk szembesülni. Pedig a krízis, a dráma elkerülhetetlen. Előbb, vagy utóbb utolér bennünket.

Azért lehetünk benne biztosak, mert hétköznapi emberként egy bizonyos fejlődési szintig ez a tanulás, a fejlődésünk, a szintlépés módszere. Vagy talán ismerünk olyan embert, akinek az élete szőttesébe ne lennének beleszőve a különböző krízisek mintázatai. Bizonyára kevés ilyen embert ismerünk.

A krízissel, a nyomorúsággal tehát nincs baj. Azt kialakítjuk így is, úgy is. Megtalál bennünket az úton. A kérdés csak az, hogy tudatosan veszünk benne részt, vagy öntudatlanul elszenvedjük. Ma a legtöbb esetben az a helyzet, hogy nem tudatosan nézünk szembe a krízissel, hanem kényszeresen mintegy belekeveredünk, és elszenvedjük azt. Jó esetben nem vetítjük ki másokra a felelősséget és a következményeket. Jó esetben…

Mert a kényszeresség kétségbeesést okoz előbb vagy utóbb. Amikor öntudatlanul keveredünk bele a krízis folyamatába, az uralma alá kerülünk, kétségektől gyötrődünk és a legtöbbször azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a kialakult helyzetért másokat teszünk felelőssé, vagy ha nagyon diplomatikusan szeretnénk eljárni, mert nem szeretnénk konfrontálódni, akkor úgymond a tőlünk független helyzetekre és körülményekre hivatkozunk. megszerezd a megfelelő tapasztalatokat.

A kírzis mint fejlődési küszöb

Emberként egyedül mi vagyunk tehát képesek ezen a Föld nevű bolygón arra, hogy tudatosan eldöntsük, milyen természetű legyen a megtapasztalásunk minden egyes pillanatban. A kényszeres viselkedés egyfajta tudati fejlődés mérőfoka lehet. A kényszeresség az állatvilághoz áll közel. Vannak bizonyos dolgok, amikben hasonlatosak tudunk lenni az állatokhoz, hiszen mi is születünk, növekszünk, eszünk, iszunk, alszunk, szaporodunk, élünk, meghalunk, sőt a kényszeres reakcióinkban is hasonlatosak vagyunk hozzájuk.

Az azonban csak az emberre jellemző tulajdonságok egyike – és ezt a jelenlegi formájában egyetlen állat sem tudhatja magáénak – hogy tudatosan eldönthetjük, hogy mindarra az ingerre, amire az állatok kényszeresen reagálnak tudatos választ adjunk.

Jelen pillanatban, hétköznapi emberként számunkra az összes nyomorúság oka abban rejlik, hogy az élet eseményei nem úgy követik egymást, ahogyan azt mi elképzeltük. Ezért nagyon fontos az, hogy dolgozzunk a tudatosságunkon. Hogy végigmenjünk egy belső fejlődési úton, mert e nélkül képtelenek vagyunk a belső világot rendben tartani. Árnyék és por lep be mindent az ember belső világában, és ez az árnyék kivetül, és ekkor kezdődnek a krízisek.

Mert amit nem tudunk kezelni legbelül, mert nem akarunk szembe nézni vele, az az utunkba kerül kívülről, és akkor kénytelenek leszünk vele szembenézni. Ekkor már a következmények is mások. Ha elkerüljük az A tervet, jön egy B terv. Ha kitrükközzük, akkor érkezik a C terv, és így tovább.

Minden terv, vagyis minden krízis azért kerül elénk, mert készen állunk valamilyen fejlődési ugrásra, valamilyen küszöbátlépésre, amitől egyelőre még ódzkodunk. Ódzkodunk, mert ismeretlen terület előtt állunk. Félünk ugrani. Tapogatózni is félünk sokszor.

Azt is tudnunk kell azonban, hogy minden krízis, amit megpróbálunk kijátszani, egyre nehezebb és nehezebb formába kerül vissza életutunkon. És a kríziseknek az a fura természete, hogy gyorsabban tanulnak, mint ahogyan mi kitrükközzük őket…. Előbb, vagy utóbb ők trükköznek ki minket. A legszebb a dologban az, hogy miattunk és értünk történik mindez, és mi magunk vagyunk az ok és az okozat is egyben.

Az egoizmus kitágítása minden létezőre

Előbb, utóbb mindannyian rájövünk, hogy nem vagyunk mindentudók, mindössze annyi történik, hogy kialakítottuk azokat a feltételezéseinket és hitrendszereinket, amiket elfogadtak, amik örömöt és megelégedettséget, egyfajta bizonyosságot adtak nekünk, legyenek bár azok a saját agyunk szüleményei, vagy másokéi. És ezek a hitrendszerek nem állnak meg a bőrük, vagy a közvetlen környezetük határainál, hanem egészen más világokra, univerzumokra, sőt istenekre is kiterjednek, egyszóval végtelen természetűek.

Az összes emberi tapasztalás, 100%-ban önmagunkon belül jön létre, minden, amit megtapasztalunk, önmagunkon belül tapasztalunk meg. Az, hogy mi tartozik hozzánk és mi nem, hogy mit tekintünk önmagunknak,és mit nem, csak az érzékelésünk határainak köszönhetően van így. Amit képes vagyok érezni, azt önmagamnak tekintem, amit nem vagyok képes érzékelni, azt nem tekintem önmagamnak.

Egy pohár vízre az asztalon nem fogunk úgy tekinteni, mint önmagunkra, de amint megisszuk, és bekerül az érzékelésünk határain belüli rendszerbe, már nem fogjuk azt mondani, hogy a testemben lévő víz, hanem egy idő után beleolvad abba, amiről azt mondjuk, hogy én.

A határaink tudatos kiterjesztése levezet bennünket oda, hogy a szeretet nem csak egy fikció, amiről mások meséltek nekünk, a könyörületesség, irgalmasság nem egy elmélet csupán, az empátia nem holmi ezoterikus elvek egyike, ezek mind összetevői, valódi alkotóelemei az emberi lényeknek. Ugyanolyan valósak, min a fizikai alkotórészeink, a kezünk, a lábunk, vagy a gondolataink, amiket a magunkénak hiszünk és azonosulunk velük.

Ez mind persze csak akkor igaz, ha nem dugítjuk el a tudatosságunkat annyira, hogy mindenféle téves és korlátozott önazonossággal, amik nem vagyunk. Ha nem tesszük tönkre magunkat egy csomó olyan dologgal, amit testileg, fizikailag és gondolatilag halmozunk fel.

Amikor külsőleg ragadunk meg dolgokat, amikor a külvilág dolgaival és ügyeivel foglalatoskodunk, az aktuális élethelyzetünktől, fizikai, egészségi, vagyoni, státuszbeli, képzettségi helyzetünknél fogva, a külső és kifelé irányuló megmozdulásunk és annak eredményessége eltérő lehet emberről emberre, de a belső világunkban mindannyian egyenlők vagyunk, abból a szempontból, hogy az előbbi külsőségek ott nem számítanak.

Kellő alázattal, kitartással, nyitottsággal, a megfelelő belső lelki, szellemi iskolázással és gyakorlással mindannyian el tudunk jutni oda, hogy kiterjesszük a korlátozott és egoista önvalónk megtapasztalását egy korlátaitól megfosztott magasabb Én megtapasztalásához.

Nem az egoizmus kell felszámolnunk. Az ego az életünknek egy elengedhetetlenül szükséges eszköze, egy nagyon finoman hangolt, több ezer éves fejlődés eredményeként létrejött eszköz, amely nélkül ma nem tudnánk ebben a formában létezni a világban. Az egót tehát nem megszüntetnünk kell, hanem kiterjesztenünk másokra is. Bele kell foglalnunk önmagunkon belül a többi embert, a többi létezőt is.

Ha ez megtörténik, akkor nem szükséges arról beszélni, nem szükséges tanítani az embereket arra, hogy empátiát érezzenek mások iránt, hogy odafigyeljenek a másik emberre, hogy törődjenek társaikkal, vagy óvják a környezetet, legyenek könyörületesek az állatvilággal, mert ez mind természetes igényük lesz abban a pillanatban, ahogyan önmaguk részeiként fognak rájuk tekinteni.

A madár és a vadász

Ha nem dolgozunk önmagunkon, ha nem indulunk el befelé, nem leszünk képesek megtenni azokat a lépéseket, amelyek elvezetnek minket a fejlődésünk, az egész emberiség és ezzel az egész földfejlődés következő szakaszába. Ha nem tesszük meg azt, amire nem vagyunk képesek, abból nem lesz nagy baj, annak nem feltétlenül lesznek ránk nézve káros következményei.

De ha nem tesszük meg azt, amire képesek vagyunk, akkor annak úgy ránk nézve, mint az egész emberiségre és a bennünket körülvevő életre nézve beláthatatlan következményei lesznek. Soha nem volt még az emberiségnek olyan lehetősége erre a fordulatra, mint ami ebben a mostani korszakban a rendelkezésünkre áll. Minden külső és belső körülmény, bölcsesség, technológia, eszközök és módszerek a rendelkezésünkre állnak.

A vezetők, akik ezt felismerik, és szabadon megszületik bennük egy szilárd elhatározás erre vonatkozóan megkapják hozzá a bátorságot és a kitartást is, hogy elmozdítsák az általuk létrehozott és vezetett szervezeteket, a rájuk bízottt embereket ebbe az irányba.

Egy vadász egyszer elkapott egy egészen apró madarat, és mivel ez volt az egész napi zsákmánya, meg akarta sütni, hogy megegye. A madár ekkor megszólalt és azt mondta neki:

„Vadász, ne egyél engem meg, hisz olyan kicsi vagyok, te is érezheted, mindenestől alig nyomok kétdekányit a tenyeredben. Te nálam sokkal nagyobb vadakat is elejtettél, és lám, azok sem voltak képesek csillapítani az éhségedet, mire mennél hát akkor velem? Ha elengedsz, cserébe megosztok veled három becse titkot. Egyet még itt a markodban, egyet, amikor felröpülök a házad tetejére, és egyet, amikor felröppenek a kertedben lévő magas fenyőfa tetejére.” A vadász megfontolta a hallottakat, majd így szólt a madárhoz: mondd hát az első becses titkot.

Ekkor a madár azt mondta neki: „Az első becses titok így hangzik: soha ne higgy el semmit senkinek, amíg meg nem tapasztaltad magad is az elmondottakban lévő igaságot.” A vadász ekkor elengedte a madarat. A madár felröppent a háztetőre és azt mondta neki: Vadász, hogy te milyen szerencsétlen ember vagy. Bár most már késő, de tudnod kell, hogy a begyemben van egy háromdekás gyémánt, ami a tied lehetett volna, ha nem engedsz el. Most már késő.

A vadász szörnyen elkeseredett, és a balszerencséjét átkozta a történtek miatt.

Ekkor a madár ismét megszólalt: „Vadász, te tényleg bolond vagy. Máris elfelejtetted az első nemes bölcsességet, amit átadtam neked, hogy soha ne higgy el semmit senkinek, amíg meg nem tapasztaltad magad is az elmondottakban lévő igaságot, bárkiről is legyen szó?” Hát nem az előbb mondtam neked, hogy mindenestől mindössze két dekát nyomok? Hogy lehetne akkor egy ötdekás gyémánt a begyemben te bolond? És most megosztom veled a második nemes bölcsességet: Soha ne keseregj azon, ami elmúlt.” Ezzel felrepült a magas fenyőfa tetejébe.

A vadász továbbra is csak hangosan jajveszékelt, és siránkozott: Mekkora veszteség, elengedtelek, és veled együtt a jó szerencsém is elillant a gyémánttal együtt. Ráadásul még azt mondod, hogy ne sajnáljam, mi több még bolondnak is nevezel!”

A madár csak várakozott a fenyőfa tetejébe és figyelte a megbotránkozott és siránkozó vadászt, amint magába roskadva hosszasan kesereg a balszerencséjén. Amint lassan magához tért, felnézett a madárra és elkeseredve azt mondta neki: „Rendben, azt mondtad, hogy ne siránkozzam azon, ami elmúlt, mond hát a harmadik bölcsességet!”

Ekkor a madár így szólt: „Akárhogy is, nem fogadtad meg az első két bölcsességet sem, mi haszna volna akkor egy harmadiknak? Soha ne pazarold az energiádat és a bölcsességedet olyanokra, akik nem figyelnek. Ez a harmadik nemes bölcsesség vadász, mondta a madár, és azzal elröppent.

Ne fogadj hát el semmit, és ne is vess el semmit, amíg meg nem szerezted a megfelelő körültekintéssel kialakítható tapasztalatot, bárki legyen is az, akitől hallottad azt.

Az ítélőképesség helyes fejlesztése

Ha folyton elfogadod azt, amit mondanak neked, akkor hívővé válsz, egy elvakult követővé. Bármit is hallasz, alá kell vetned azt a logikád, az értelmed mérlegelésének. Ha eljutunk oda, hogy erre már nincs szükség, az már egy másik állapot. De mindaddig be kell vetned a logikus gondolkodásodat, és meg kell vizsgálnod az elhangzottak igazságtartalmát, tapasztalatot kell szerezned az adott dolgot illetően. Különben hogyan tudnád eldönteni, hogy igaz-e, vagy sem? Ha ezt nem teszed meg, akkor nem fogod tudni fejleszteni az ítélőképességedet.

A logika, az intellektus szörnyű dologgá alantosul, ha nem fejleszted megfelelően. Ha fejleszted, ápolod, pallérozod, akkor egy elrugaszkodás lehet a szabadságod felé. Ellenkező esetben nyomorúságot hoz rád és nagy valósínűséggel a környezetedre is, azáltal, hogy mindentől elhatárol majd, mindenben kételkedni fogsz, nem teszi lehetővé, hogy megszerezd a megfelelő tapasztalatokat.

Szerző:illejozsef/Kategóriák:Árnyékmunka/Közzétéve:2024.02.01.